A külkereskedelmi szerződések keretrendszerét előszőr 1980-ban az Egyesült Nemzetek Szervezetének (ENSZ) tagjai fektették le a Bécsi Egyezményben. A szervezet tagjai ekkor vállalták, hogy az áruk nemzetközi adásvételéhez kapcsolódó szerződések megkötésekor az Egyezményben foglaltakat veszik irányadónak. Az Egyezmény egyrészt a világkereskedelem fejlődését szolgálja, ugyanis a különböző társadalmi, gazdasági és jogi rendszerekkel összeegyeztethető egységes szabályok alkalmazásával a nemzetközi kereskedelmi jogi akadályok mérséklődnek, másrészt az eladók és a vevők között számos jogi kérdés tisztázódik a segítségével. Az egyértelműsítő rendelkezések közül érdemes megemlíteni, hogy az adásvételi szerződést nem szükséges írásba foglalni, sem írásos módon bizonyítani és az más alakszerűséghez sincs kötve, akár egy e-mailes megrendelő is minősülhet külkereskedelmi szerződésnek az áru eladója és vevője között. Azonban egyes célországok esetén előfordulhat, hogy a vevő országa nem része a Bécsi Egyezménynek, ekkor a külkereskedelmi szerződésben kulcsfontosságú azt tisztázni, hogy mely jogrendszer lesz irányadó a szerződésre nézve.

A megrendelt áru – vagy szolgáltatás – típusából következő számos egyedi rendelkezés mellett a külkereskedelmi szerződésben alapvető tartalmi elemeket kell kikötni. Ilyen tartalmi elem – az áru megnevezésén és annak vételárán túl – az ügylet devizaneme, a szállítás ütemezése és az azzal kapcsolatos költség- és kockázatviselés megosztása (Incoterms klauzula), a fizetési feltételek ­– hogy a fizetés előre vagy halasztva történik, illetve átutalásban, nyitva szállításban vagy biztosítékos fizetésben állapodtak meg a felek –, az árut kísérő okmányok megnevezése, a szállítót terhelő garanciális kötelezettségek kifejtése, és persze arról sem szabad megfeledkezni, hogy rögzítve legyen a szerződés lejárata, a felmondás lehetősége, valamint hogy a felek mely ország bíróságához fordulnak az esetleges viták rendezése céljából.